A jókedvű adakozót
szereti Isten!

Gyermekkoromtól kezdve hallottam Istenről, jártam hittanra, voltam első áldozó. Gimnazista éveim alatt sokat hallottam fiataloktól Jézusról, jártam keresztény gyülekezetben is. Bár évekre távol kerültem Istentől, Ő keresett engem. Miután feleségemmel végleg letettük az életünket Isten kezébe, számtalan csodát megtapasztaltunk, de évekig volt egy rendezetlen szál az életemben – nem tudtam lemondani a dohányzásról. Nem kellett kereszténynek lennem ahhoz, hogy tudjam nem kéne dohányoznom, de hol le akartam tenni a cigarettát, hol nem. Sokáig vergődtem, már keresztényként éltem az életem, míg egy napon az egyik gyermekem azt mondta, hogy ő nem érti, miért rossz a dohányzás, ha én is cigarettázom. Megértettem, hogy nagyon fontos mit teszünk szülőként, hogyan élünk és gondolkodunk, mert ez hatással van a gyermekeinkre. Tudtam, hogy nem akarom tovább folytatni, és mivel egyedül nem voltam elég erős hozzá, segítséget kértem egyik gyülekezeti barátomtól. Több imatámogatás után végül úgy döntöttem, hogy egy időre el kell vonulnom valaki felügyeletével, hogy ima után ne kelljen rögtön a boltban kikötnöm cigit venni. Így költöztünk be egy mellém álló hitbeli testvéremmel a gyülekezetbe 5 napra, ahol végleg le szoktam a dohányzásról. Ez számomra hatalmas segítség volt az ő részéről. Voltak még kísértéseim, de a tudat, hogy mások a gyülekezetünkből imádkoznak értem, folyamatos erőt adott. Kitaláltunk egy naptárat, amiben minden győztes napot jelölünk. Az elején ez áll: „Akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad”. Az alján pedig: „FOLYTATJUK!” Bátorítok mindenkit, hogy senki ne adja fel a harcot, bármiben is vergődik! Isten elég hatalmas ahhoz, hogy segítsen!

Harminc éves korom körül kellett szembenéznem egy problémával, aminek neve: kényszerbetegség. Mindent tisztátalannak, koszosnak éreztem, kerültem a tömeget, féltem közlekedni, nem tudtam elmenni bevásárolni. Féltem, összetörve zokogtam, majd bezárkóztam és hallgattam. Tudtam, hogy mindez nem valóságos, csak a képzeletemben él, nem láttam ugyan a koszt, de mégsem tudtam ellentmondani a hangnak, ami azt súgta: nem vagy elég tiszta, moss kezet, mosd ki a ruhád, takaríts. A családomtól is elvártam mindezt, értelmetlen vitákat okozva ezzel. Tudtam, ez nem mehet így tovább, és elkezdtem keresni a megoldást. Először szakemberhez fordultam, de a tanács annyi volt, tanuljak meg együtt élni ezzel. De én gyógyulni akartam, nem beletörődni. Ekkor lépett be az életembe egy régi barátnőm, aki határozottan kézen fogott és elhozott a gyülekezetbe, ahol azt éreztem, hogy minden értem van, minden nekem és rólam szól. Az igehirdetésben a lelkipásztor arról beszélt, hogy lehetnek az életünkben régi sebek, fájdalmak, amelyek mélyen meggyökereztek bennünk, és olyan keserű gyümölcsöket teremnek, mint az én félelmeim is. De azt is elmondta, hogy Istennek van megoldása ezekre: el kell vágni ezeket a gyökereket, és akkor nem terem több rossz gyümölcs. Megértettem, hogy az ismeretlent, amitől félek, nem tudom megváltoztatni, de meg tudok változni én magam azáltal, ha megnyitom Isten előtt az életem és beengedem Őt. Minden mélyen elrejtett fájdalmamat, és az elutasítottságomat átadtam Istennek, mert megértettem, hogy ezek csak letakart, de nem begyógyult lelki sebek. Ezután szabadultam meg a félelmeimtől is, mert rátaláltam Istenben arra a tisztaságra, amely körülölel és megtart, és végre szabadon kirepülhettem abból a kalitkából, amelybe évekig be voltam zárva. Csoda, hogy ma már én vagyok az, aki oda tudok állni lelkigondozóként azok mellé, akik hasonló problémák szorításában élnek. Beszélni tudok arról, hogy honnan jöttem, milyen utat jártam végig a teljes gyógyulásig, és segíthetek végigmenni másoknak is ezen az úton. Istennél olyan megoldást és olyan szabadságot találtam, amit más nem tudott adni. Ma, amikor sok területen, sokféle formában, és nagyon erőteljesen jelenik meg az emberek életében a félelem, különösen fontos, hogy mindenki megismerje Isten szabadító szeretetét, mert az Ő szeretete kiűzi a félelmet.

Istentelen környezetből kerültem Jézus Krisztus közelébe. Ateista voltam, alkoholista, dohányoztam, szerencsejátékot űztem elég keményen – családom nagy-nagy bánatára. Durván ennyi az előéletem, amire most már egyáltalán nem vagyok büszke! A nagylányom egyik barátnője által az Úr Jézus megjelent az otthonunkban, az életünkben. A nagylányom megtért, majd utána a kisebb is, aztán a feleségem, később pedig a fiam is. Én akkor úgy éreztem, hogy elvitte tőlem a családomat. Igazából nem tiltottam soha nekik ezt az úgymond vallásosságot, de én nem voltam hívő még akkor sem. Kezembe került egy könyv Isten-e Jézus? Ebben van egy befogadó ima, ahova én betettem a könyvjelzőmet és azt mondtam a feleségemnek: Ezt itt közösen fel fogjuk olvasni akkor, amikor én úgy döntöttem, hogy megtérek. Gondoltam, hogy ezt én fogom eldönteni! Aztán egy alkalommal a fizetés után két nappal, munkából hazafelé bementem a kocsmába. Sikerült jól leinnom magam, az összes nálam lévő pénzt a játékgépbe dobálni és jó füstös levegőt szívni… és akkor hazamentem és azt mondtam a feleségemnek: Elegem van magamból! Elővettük a könyvet, és elmondtam a befogadó imát. Attól kezdve megváltozott az életem. Elkezdtem a gyülekezetbe járni, imádkoztam is rendszeresen. Az italt és cigit úgy elvette tőlem az Úr, hogy hiányérzetem sem volt. Előtte a világi életben próbálkoztam ezzel gyógyszeresen, okkult tudományokat igénybe véve – soha nem sikerült. Mindig hiányérzetem volt, borzasztó beteg voltam, egy ideig bírtam, de végül mindig visszaszoktam. Bizonyított nekem az Úr, megmutatta, hogy csak Őáltala lehet ilyen dolgokat megtenni, Nélküle nem megy. Tőlem, csak úgy szoktam mondani, egy laza kézmozdulattal elsöpörte ezeket a súlyos kötelékeket.

Fiatalon – bár jól kerestem – mégis egyre több pénzre vágytam, hogy legyen menő autóm, motorom, cuccaim. Megláttam a dílerkedésben a felemelkedés esélyét, és szép lassan egyre nagyobb üzleteket kötöttem, „drogbáróvá” váltam, már saját ültetvényem volt, sőt közvetlen Costa Ricából hozattam az „árut”. Később két barátomat vesztettem el rövid időn belül. Egyik autó-, a másik motorbalesetben halt meg, vélhetően nem voltak „tiszták”. Az ismeretségi körömben én voltam egyedül, aki csak üzletelt a drogokkal, de nem fogyasztotta őket – nekem a pénz volt az istenem! Dollárokat látott a szemem mindenhol és mindenben. A két haláleset sem állított meg, pedig legalább egy percre magamhoz térhettem volna, hogy ennyi az élet. De én még a temetésen is képes voltam névjegyet cserélni. Bele sem gondoltam, hogy hol vagyok, és mit csinálok… Aztán hirtelen homokszem került a gépezetbe, egy nagy tételű eladás közben elkaptak. Hatalmas csend vett körül. Addig négy mobilom volt, és szüntelenül csörgött valamelyik, rettentően pörögtem. A cellámban az egyik üres szekrényben találtam egy kitépett fecnit egy újságból, amelyen a mondattöredékekből eljutott a szívemig az, aminek kellett. Isten akarata… Isten szeret… – csak ennyit tudtam elolvasni, és felszakadt belőlem egy nagyon mély zokogás. Csak sírtam és sírtam, nem tudom, meddig. És fogalmam sem volt sem megtérésről, sem imáról – bár megkereszteltek, jártunk néha templomba, tudtam az Üdvözlégyet, a Miatyánkot is –, most mégsem ezek törtek fel belőlem, hanem saját szavaimmal szólítottam meg az Urat. Sírva elmondtam Istennek mindent, és zokogva kértem bocsánatot az elmúlt évekért, a szüleimért, mindazért, amit tettem, hogy tönkretettem az életüket, és csak potyogott a könnyem vég nélkül. Álomba sírtam magam, és nem tudtam, hogy ezt megtérésnek hívják. A börtönben megtértem. Leültem a büntetésem, megházasodtam (barátnőm megvárt!), kisfiam született és az Agapé Gyülekezetbe kezdtem járni. Egykori rabtársaimmal a mai napig összejárunk, és együtt szolgálunk. Táborokba, egyházi iskolákba, kollégiumokba, börtönökbe járunk bizonyságot tenni. Nehéz dolgokon mentem keresztül, mégsem cserélnék senkivel.